Ami valótlan, az nem létezik.
Ebben rejlik Isten békéje."
Az érzékelés által látott és hallott dolgok azért tűnnek valósnak, mert az érzékelés csak azt engedi be a tudatosságába, ami kielégíti az érzékelő vágyait. Így jön létre az illúziók világa, amelynek folyton meg kell védelmeznie önmagát – pontosan azért, mert nem valódi.
Az érzékelés világa ugyanakkor az idő, a változás, a kezdetek és végek világa, amely nem a tényeken, hanem a tények értelmezésén alapul.
Az általunk látott világ csupán saját belső vonatkoztatási rendszerünket, azaz elménk meghatározó eszméit, kívánságait és érzelmeit tükrözi.
„Az érzékelés a kivetítés szüleménye” (Törzsszöveg, 513. oldal).
Először mindig befelé tekintünk, eldöntjük, milyennek akarjuk látni a világot, aztán kivetítjük magunkból ezt a képet, ezt téve az általunk látott igazsággá.
Értelmezzük azt, amit látunk – így tesszük valósággá az általunk látott világot. Ha arra használjuk az érzékelést, hogy a tévedéseinket – a dühöt, a mások megtámadására irányuló késztetést vagy a szeretet hiányának bármely formáját – igazoljuk általa, egy gonosz, pusztító, rosszindulatú, irigy és kétségbeejtő világot látunk majd. Meg kell tanulnunk, hogyan
bocsássuk meg mindeme dolgokat – nem azért, hogy „jók” vagy „könyörületesek” legyünk, hanem mert nem igaz, amit látunk. Eltorzult védelmi rendszereinkkel eltorzítottuk magát a világot is, így olyan dolgokat látunk, amelyek valójában nem is léteznek. Ahogy megtanuljuk
majd felismerni az érzékelésünkben mutatkozó tévedéseket, megtanuljuk azt is, hogyan érhetjük el, hogy ne vegyünk róluk tudomást, azaz hogy „megbocsássuk” őket, ezzel egyidejűleg pedig megbocsátunk önmagunknak is, hiszen többé nem eltorzult énképünket látjuk majd, hanem a mögötte rejlő Énünket – azt az Ént, amellyé Isten teremtett minket, és amely mindig ott lakozik bennünk.
A bűn „nem más, mint a szeretet hiánya” (Törzsszöveg, 12. oldal).
Mivel csakis a szeretet létezik, a Szentlélek szemében a bűn nem büntetést érdemlő gonosztett, csupán helyreigazításra szoruló tévedés.
Az igazságtalanság, a gyengeség, a befejezetlenség érzése mind abból a tényből ered, hogy mélyen hiszünk az illúziók világát kormányzó alapvetésben, „a szükség alapelvében”.
E nézőpontnak köszönhető, hogy mindig azt keressük embertársainkban, aminek érzésünk szerint mi magunk híjával vagyunk.
Azért „szeretjük” testvéreinket, hogy megszerezzünk magunknak valamit – az álmok világában ezt nevezik szeretetnek, jóllehet nem is létezhet ennél nagyobb tévedés,
hiszen a szeretet soha nem kér semmit.
(A csodák tanítása, Előszó)
Szeretettel, Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése